Covid, vírus, világjárvány, napi halálozás, napi megbetegedés, maszk és rák, kemo - és végy egy csipetnyi embert, de erőset, mint a bors.

​

Nyílik a rendelő ajtaja és bejön a sokadik beteg, egy maszkos szőke hölgy a férjével. A középkorú nő szemlátomást már kemoterápiás kezelés alatt áll. Az igazat megvallva nem nagyon ismerem fel.., nehéz így maszkban, ezért inkább előzékenyen megkérdezem, hogy ismerjük-e egymást. Válasza, hogy igen. Ilyenkor kicsit elszégyellem magam, de a maszk és részben a paróka nálam időnként nagyon megnehezíti a felismerést. Álláspontom, hogy inkább bemutatkozom még egyszer, mintsem...A maszk szükséges, jó és kell, ez tény. Nagyban nehezíti azonban a személyes, emberi kontaktust és kommunikációt. Kissé olyan érzete van az embernek 10-20 maszkos arc után, mint a régi "kirakós" játékban, amikor külön kellett tologatni a szemeket, a hajat vagy a testet mutató kis képkockákat. Van a sebészi maszk, a fehér FFP2 maszk, a díszes szövet maszk, a céges/logós (nevetséges) maszk, az állandóan az orról lecsúszós (idegesítően kézzel helyezgetős) maszk és a többi. Alattuk viszont az én praxisomban emlőrákban szenvedő hölgyek vannak, hús-vér emberek. De miért is van a maszk? Mivel lélegzetünk gyilkos kórt terjeszthet, a covidot. A covid halálos lehet, mára naponta akár 250 honfitársunk elvesztését eredményezve. A többiek, a túlélők, pedig szenvednek, akiket orvosok, nővérek, ápolók tömegei mentenek, éjjel és nappal. Mindennapi Hősök Ők is, igazi hivatástudattal! Ilyet egyikünk sem élt még meg, sem itthon, sem másutt a világban, csak amcsi filmeken, valljuk be. A különbség, hogy a borzongásnak ott egy óra múlva vége van és a mozi végén lehet csókolózva rehabilitálódni. Itt a valóságban sajnos még ezt sem lehet, mármint csókolózni. Fiatal vagy idős, egyszerűen megfulladhat a kiszámíthatatlan és gyors lefolyású kétoldali tüdőgyulladás miatt. Mindenki fél, vagy félti szeretteit, így érez az egész világ. Így élünk már egy éve. Őrület. És akkor valaki egyszer csak emlőrákos diagnózist kap. És kemo kell, mondjuk előkezelésként. Önmagában a kemoterápia szó a teljes értelmező szótárunk bizonyára legfélelmetesebb szavai között szerepel, mindezt covidban...na itt egy csúnya szó is következhetne. Igen, azt mindenki tudja, hogy kemoterápia során átmenetileg csökken a fehérvérsejtszám, és ezzel az immunitás, de akkor ez hogy lesz a covidban? Lehet kétszeri halálfélelem, egyszer a ráktól és egyszer a tüdőgyulladástól és harmadszor együtt a kettő? És akkor, ha beüt mégis, akkor hogy lesz? Kemoval, gyenge általános állapotban elkülönítenek, vagy Isten ne adja lélegeztetőgép meg ilyenek? Hogy lesz akkor a terápia? Sehogy? De akkor meghalhatok? Pár kérdés, amiből egy is sok lenne bármelyikünknek. Bátrak, nagyon bátrak, pestiesen szólva "tökösek" akiket erre kényszerít a daganatos betegségük meg ez a covid! Nyomasztó kétségek, hónapokig. Persze az onkológusok, vagy akár az én munkahelyem, mint intézmény nagyon vigyáz, védi az intézetet, tesztel, oltat, fertőtlenít, távolságot tart. És ezt profin teszik a betegek is, igazán partnerként, okosan, ravaszan, körültekintően, megfontoltan. Egyedül jönnek, családtag, kísérő nélkül, ami szintén lélekölő lehet, de megteszik, önmagukért és másokért. Adaptálódnak, vigyáznak, gyógyulni és élni szeretnének. És nincs is baj. Munkatársaimmal nem tapasztalunk magasabb számú megbetegedést a kemos betegeknél és rémtörténetekről sem tudok beszámolni. Sőt, éppen ma posztoltam egy kutatás eredményét, ami ezt megerősíti (pont emiatt a történet miatt tettem, nehogy a félelmet erősítse ez az írás). Hogy lehet ez? Úgy, hogy ezek a betegek vigyáznak magukra, illetve vigyáznak rájuk az egészségügyi szakemberek. Tegyék, tegyük ezt! Legyenek, legyünk figyelmesek, mossanak kezet, hordjanak FFP2 maszkot, figyeljenek a távolságtartásra, az utcán, a munkahelyen, a családban, és tartsák a kapcsolatot a kezelőorvossal! Tartsanak ki, hogy szabályosan mehessen az onkológiai kezelés és meggyógyulhassanak! Ez egyszerűen kijár a Mindennapi Hősöknek! Így lett ez a rendelésemen is. Lement a 6 széria gond nélkül egy vidéki kórházban, a tumor összement, a nyirokcsomó a hónaljból eltűnt, műtéti időpont kiszemelve, előtte PCR és minden szuper lesz, go go go. Mi doktorok, műtősök, nővérek, mi ott leszünk, végezzük a dolgunkat! Mi így harcolunk a covid és a rák ellen. Aztán jöhet a happy end és a csókolózás, mint a moziban:-)!

Reggel, mint a hét minden napján, ma éppen 07.45-kor olvastam Dr Kelemen Péter barátom "jelentését", most éppen sms formájában, aki már levizitelt az Intézetben az Emlő és Lágyrészsebészeti Osztályon, és megírta, hogy minden beteg jól van. Jól indult tehát a február 14, vasárnap, Szent Bálint napja. A szerelmesek napját, még ha gyermekkoromban nem is ismertem ezt az ünnepet, egy házas ember, mint én, nem feledheti (:-)), így kirándulni mentünk a családdal a csodálatos Bélapátfalvára, amit egy kedves betegem pénteken ajánlott. Gyönyörű hely, ajánlom! Szánkózás és sétálás közben arra a nagyon fiatal és már gyógyult betegemre gondoltam, akit évekkel ezelőtt ismerhettem meg. Akkor kb. 20 volt, egy nappal sem több ez a csodálatos szépség. Már az elején a Kedvesével jött, és sajnos emlőrákkal a mellében. Ez az ifjú lányka, bár az emlőrákkal nem mondhatni szerencsésnek, de szépsége mellett a Jóisten erővel és kitartással is megáldotta. Forgószélként csinálta végig a kemoterápiát, közben még egy neves hazai "szépségversenyt" illetve annak számító rendezvényt is majdnem megnyert, kopaszon, sokszínű, változatos parókákban. Máskor meg egy óriásplakátról mosolygott le rám az autóban ülve...elképesztő. A Kedvese végig mellette volt, eltántoríthatatlan nemes őrzőként, minden egyes alkalommal, igaz néha kicsit késve, mert éppen parkolóhelyet keresett:-). Aztán a műtét, emlőbimbó megtartó masztektómia, kétoldalon, jó szövettan, aztán implantátumok és még kívánságok is belefértek a ciciket illetően. Szépek lettek, egy szép lánykának, aki nagyon megérdemelte. Hihetetlen pozitív hozzáállás és életszeretet, amivel ez gyönyörű ifjú lány úgy ment át ezeken az embert próbáló nehézségeken és "borzalmakon" mintha a világ legegyszerűbb dolgai lettek volna. Tiszteletet keltett bennem akkor is, és azóta is. Most amikor már a sokadik negatív kontrollon találkozunk, oldalán a biztos ponttal, a Kedvesével, és már a gyermekáldásról beszélgetünk. Hurrá és hajrá! Emberfeletti teljesítmény, egy nagyon is emberi kapcsolatban, lelki társsal, jóban és rosszban, szerelem a négyzeten. Mindennapi Hősök Ők, példaként mindenkinek, főként így Bálint-napon. A szeretet az egyetlen út, Bélapátfalvára...

Egy napon, egy nyugodt férfihang hívott telefonon, találkozót kért tőlem a feleségének, aki emlőrákban szenved. Van ilyen, bár nem gyakori. Általában, ha nem a beteg önmaga keres, akkor édesanyának kér találkozót a lánya, vagy sajnos, ami bizonyos szempontból még nehezebb, a lányának az édesanya.

Aztán eljött a nap és belépett a rendelőbe egy középkorú, sportosan elegáns, ápolt, talán kissé fáradtnak tűnő férfi. Leleteket hozott és elmondta, hogy egyelőre egyedül jött el, mivel szeretett felesége súlyos Alzheimer-kórban szenved és most csak "előkonzíliumot" folytat számára, hogy megbeszéljük és egyeztessük, mi, hogy lesz, amikor már a Kedves Felesége is el tud majd jönni. Ez azért van, mert az Alzheimer-kórban, -magyarul sajnos legjobban az "elbutulás" vagy demencia kifejezésekkel írható le ez a betegség-, szenvedő ember egész egyszerűen nem érti miért történne vele a vizsgálat, nem tudja hol van és miért éri fájdalom illetve kellemetlenség, vagy miért kellene levetkőznie, sőt felzaklatja és finom lelki egyensúlyából kizökkenti már a legkisebb változás (akár az időjárás vagy a még "megismert" arcok hiánya), amire befelé fordulás, apátia vagy agresszió lehet a reakció. Mindent megbeszéltünk, mit mondunk, hogy járunk el, milyen szavakat nem használunk majd "élesben". A kedves Úr évek óta szerető férj, ápoló, gondozó és felügyelő egyben, éjjel és nappal, télen és nyáron, szünet nélkül, így pontosan tudta mit, hogy kell eljárnunk. Felkészített engem, felkészítette az orvost és felmérte a terepet, hogy alkalmas személy vagyok-e, megfelelő empátiával, hogy ne tegyek "kárt" szeretett feleségében.

Terveink szerint, az adott napon nagylányával és hű férjével megérkezett egy rém szimpatikus, ápolt és csinos, finom arcvonású hölgy. Mosolygott és látszólag mindenre érdeklődően figyelt. Pedig nem. Egyáltalán nem. Amikor megkértem, hogy csücsüljön fel a vizsgálathoz vagy vetkőzzön le, ezek a szavak vagy mondatok jól láthatóan nem közöltek számára információt. A vizsgálat és a beszélgetés közös erővel, de valahogy végbement. Aztán eljött a műtét napja, ahol kivételesen és engedéllyel, minden szabályt betartva kedves férjével hospitalizálva sikeres beavatkozást végeztünk. A szövettan alapján a megbetegedés sajnos ismételt műtétet, kemoterápiát és sugárterápiát is igényelne. Hogyan lehetne kemoterápiás gyógyszereket adni, annak, aki nem érti mi-miért történik, miért fáj, miért gyenge, miért kopasz, miért émelyeg, vagy miért hány? Hogyan lehetne nyugodtan elhelyezkedni a besugárzó készülékben, és mi is az a készülék? És egyáltalán miért történik ez az egész, és kik ezek az idegenek, sok-sok idegen?

Tegnap megint találkoztunk és hosszasan beszéltünk a Férjjel. Most is türelmes, nyugodt, kissé elkeseredett, de kitartó és, ha feleségéről van szó a szeretet sugárzik a szavaiból. Mindig. Beszélgetünk, tanakodunk, hogy most itt a "Covid-ban" hogy legyen, hogy ne történjen sem durva alulkezelés, sem olyan hiba, ami a betegnek elfogadhatatlan nehézséget jelenthet vagy olyan állapotromlást, ami a táplálkozását, együttműködését, kis életét egy pillanat alatt tönkreteszi és ezzel okozza idő előtti sanyarú elmúlását.

​

Elmondtam, hogy magam és a munkatársaim milyen nagyra tartjuk Őt, gondoskodását és kifogyhatatlan szeretetét illetve azt, hogy még ebben az emberhez méltatlan helyzetben is milyen szimpatikus, szeretnivaló jelenség a felesége. Válaszul, a férjuram elmondja, hogy kedves Neje, nagyon kevesek között, mint idegent és orvost (a neurológus kezelőorvos mellett) engem elfogad és ez teszi lehetővé, hogy el tudjanak jönni sebkontrollokra és a szükséges ellátásra. Én meg alig tudok erre megszólalni, csak nézünk egymásra, olyan nagyon mélyen szembenézősen. Megköszönöm, hogy ezt elmondta.

​

Az emlőrák diagnózisa, ténye, nehézségei, félelmei és kínjai mindenkit kemény megpróbáltatás elé állít, de ebben az esetben ez is részben a férjet és a családod terheli. Milyen borzasztó az, ha a szeretett társ, már rég nem az, aki volt, csak árnyéka önmagának és lelke egy feneketlen kútban raboskodik, ha a ragyogó szempár, csupán üres, rajtunk átnéző tekintet. Milyen egy könyv, betűk és szavak nélkül, csupán fehér lapokkal, egy galéria csak képkeretekkel, vagy ha a hangversenyen húrok nélkül játszanak a vonósok..

Elmondtam, hogy már többször elgondolkoztam, vajon én képes lennék-e így szeretni, és ilyen kitartóan gondoskodni valakiről? Nem tudom, csak remélem, de mélyen kétségeim vannak magamat illetően...

Mindennapi Hős itt Beteg, Férj és Család, akik ezt a borzasztó betegséget is próbálják egy másik borzasztó betegséggel együtt elviselni, megoldogatni. Melyik, melyik a borzasztó, a borzasztóbb a kettő közül? Nem tudom. Megbeszéljük, hogy megint találkozunk, legközelebb már tisztelt Nejével és tervezgetünk tovább, hogy miként legyen, mi fér bele a jó döntésbe. Búcsúzás előtti végszava, hogy ezt biztosan "felírják odafent"...Biztosan Uram, Önnek biztosan!

Tegnap is rendeléssel telt a péntek este. Betoppant egy igazán kedves, szőke fiatalos hölgy. Maszkot viselt, mint mindenki más. Bemutatkoztam, de aztán kiderült 3 éve operáltam. Nem én kontrolláltam, de pár hónapja már találkoztunk. Emlőmegtartó műtétet végeztem anno, azzal a műtéti technikával, amit magam és munkacsoportom írt le először a szakirodalomban. Ezzel a műtéttel a mirigyállományból "hátulról", szinte látható bőrheg nélkül operáljuk ki a tumort. A páciens keblein, szinte felismerhetetlen volt, hogy operáltuk, vagy, hogy melyik oldalon történt a műtét. Jó sok orvosi dokumentumot hozott, egész "stóccal". Papírra volt vetve az elmúlt 3 éve megannyi küzdelme, onkológiai történése. A papírkupacban, a 3-6 havonta történő ultrahang kontrollokban (?), még egy dolog szerepelt, a bizonytalanság és a félelem. Szorongás valamitől, a ráktól, a szenvedéstől és az elmúlástól. Elvarratlan szál maradt az emlőrák, immáron 3 éve. Nagy hiba, hibája a kezelőorvosoknak, nekem is, hogy a beteg azóta még nem tudta elérni, hogy valamilyen elviselhető viszonyt alakítson ki betegségével, az emlőrákkal és képes legyen újraépíteni életét, amennyire csak lehet pozitív szemlélettel. És itt jön a lényeg! A tumor csupán 11 mm-es volt, nyirokcsomó negatív, bár HER2 pozitív volt, de a beteg kemót, biológiai terápiát és az endokrin terápiát is megkapta illetve jelenleg is folyamatban van. A sugárterápiát azonban az emlőmegtartó műtét után elutasította, valamiért nem fogadta el. Ennek bizonytalansága és az akkor elhangzott félmondatok, valahogy innen ered, részben önmaga vádjával, a jelen félelme. Sokat beszélgettünk, nagyon fontos beszélgetés volt. Miért van az, hogy a korai stádiumban felismert emlőrákos betegek sokszor ugyanazt a félelmet és szorongást élik meg, a sokszor kifejezetten jó prognózissal, szinte biztos gyógyulással járó esetekkel, mint a lokálisan előrehaladott emlőrákban vagy a távoli áttétekben is szenvedő betegtársak. Erről sokat és még többet kell beszélni a betegeinkkel! A korai stádiumú emlőrák prognózisa, még ha a sokszakmás kezelése terhelő és nehéz is lehet, kemoterápiával esetleg, nagyon-nagyon eredményes, a teljes gyógyulás objektíven 85-95% körül ígérhető. Későbbi stádiumokban ez már sajnos messze nem igaz. Fontos tehát, hogy a korai diagnózis itt tényleg életet ment! Fontos tehát, hogy figyeljünk önmagunkra, vizsgáljuk meg az emlőket, rendszeresen, járjunk szűrővizsgálatokra, de ne egyszer, hanem rendszeresen, legyünk tehát bölcsek és felvilágosultak! Az emlőrák a nők leggyakoribb rosszindulatú daganata! Ez van. Muszáj ezzel tisztában lenni! Magunkért! És másokért is! Azokért is, akik bár korai stádiumú emlőrákban szenvednek, de mégis vállukon hordják az előrehaladott megbetegedés keresztjét, hiszen a rák nagy "halmazában" összekeverednek a sorsok és történetek, siker és sikertelenség. A betegeknek elég saját sorsukat megszenvedni, nem kell másét is átvállalni, és ez nem tévesztendő össze a felebaráti szeretettel, megértéssel és az emberi támogatással. A korai diagnózissal bírók, hála a Jóistennek, sokkal nyugodtabbak lehetnek a prognózist tekintve, és nem szükséges indokolatlan félelmek béklyójában élni, mint az említett kedves betegnek tegnap. Sokat elvesz ez az életminőségből, társas együttlétből, boldogságból. Persze a képlet nem ilyen egyszerű. Sok előrehaladott stádiumban felismert beteg egyáltalán nem tehet róla, hogy a felismeréskor már nagyobb baj volt, sőt, sokan figyelték magukat és jártak vizsgálatokra és mégis. "Igazságtalanul." És azok sem "hibáztathatóak", persze, akik tudták, hogy baj van, de érzelmileg gúzsba kötötte Őket valami, és vártak, vártak vagy rossz úton indultak el és emiatt sok idő telt el a diagnózisig és az érdemi kezelésig. Nem kell az önvád, nem kell más vádaskodása, számonkérése sem. Ez egy sokarcú megbetegedés, sokféle megjelenéssel. Gonosz dolog ez. Összességében nem valami ellen, hanem valami mellett szeretném itt, a tegnapi mondókámmal megegyezően elmondani, a Rákellenes Napon, hogy a nagyon gyakori emlőrák, a korai diagnózis és érdemi, szakszerű kezelés mellett számíthatóan egész egyszerűen meggyógyítható, így 3 évvel egy sikeres kezelés után már a mosolyé, a bizakodásé, a reményé, az életé kell legyen a főszerep, nem pedig a csontig hatoló rákos betegségtudaté. A sorsközösség ilyen értelemben már nem előnyös, hanem káros. Mindennapi Hős, aki a 11 mm-es, nyirokcsomó negatív tumort leküzdötte, kemo-, műtét, biológiai és endokrin terápiával. Megérdemli az egészséget, éljen is vele, testileg és lelkileg is. Mi pedig, az orvosok és a lokálisan előrehaladott betegek, küzdjünk tovább, kitartóan, egy csapatként, emlőrákos sorsközösségként, a gyógyulás reményével és hitével. Ki korán kel aranyat lel...azaz el kell menni a szűrésekre, ha tapintunk vagy akár csak gyanítunk valamit, el kell menni a vizsgálatokra és akkor minden rendben lesz!

​

A Rákellenes Napon, emlékezzünk ma azokra is, akiknek a gyógyulás sajnos nem sikerült. Ők valós személyek, arcok, nevek, a Betegeim. Tiszteljük meg Őket azzal, hogy figyelünk magunkra, a feleségeinkre, a barátnőinkre, a munkatársainkra, a szomszédainkra, a szüleinkre és támogatjuk, hogy elmenjenek emlővizsgálatra. Ilyen egy emléknap...

Tegnap volt nálam varratszedésre és szövettani megbeszélésre egy kedves, fiatal emlőrákban szenvedő nőbeteg, parókában, kissé megviselten a hónapok óta tartó kemoterápiás előkezelés és műtét tesi-lelki megpróbáltatásaitól. Emlőmegtartó műtét történhetett a sikeres előkezelés után, korszerű onkoplasztikus technikával, alig látszott valami az operált emlőn. Szép maradt a kebel. A korábbi áttéti nyirokcsomók után, a kezelés hatására elhaltak a metasztázisok, már nem volt ultrahanggal gyanús nyirokcsomó, így célzott hónalji őrszemnyirokcsomó biopsziára nyílt lehetőség, ami nagyban csökkenti a vállizületi mozgászavarokat, a kar dagadását és egyéb rémes következményeket.

​

Szóval ott ültünk a sebgyógyulás és varratszedés izgalmait követően, örömködve, hogy szépen meggyógyult az operált emlő. És akkor jön a kérdés van-e már szövettani eredmény?

​

Van!! És nem is akármilyen...teljes patológiai regresszió, azaz a patológiai feldolgozással sem az emlőben, sem a nyirokcsomókban már nincs élő tumorsejt. Hoppácska!! A lehető legjobb eredmény, önálló prognosztikai faktor, a sokkal jobb gyógyulási eredményekhez!

​

Na ilyenkor lenne jó ezt a pillanatot megmutatni mindenkinek, a patológus kollégáknak is, hagy örüljenek, elraktározni magunknak minden nehéz helyzetre, annak az arcnak a pillanatát, azt az örömöt ami ilyenkor látszott a betegen. Igen!! Sikerült! Mindig van egy könnycsepp, -persze hogy van-, és a hölgyek őszinte érzékenységének köszönhetően mindig a határán van a doktor is ennek, ezt meg csak úgy megjegyzem. Megérte tehát a sok szenvedés, nehézség, küzdés és kitartás, sikerült hát és sikerülni fog. Hős volt, egy Mindennapi Hős!

​

Ezek az esetek gyakran nagyon agresszív tumorok, de a gyógyszer, a sokat szidott kemoterápia, a "méreg", és a beteg szervezete, ez az összetett, rendkívül magas szintű organizmus az Ember, és lelke (aki hiszi annak a Jóisten, én hiszem) elpusztította a tumort. A sebész dolga már csak az maradt, hogy a tumorágyat reprezentáló mintát biztosítson a mikroszkópikus elemzéshez. Már lassan nem is kellek... Csodálatos eredmény, ami lehetővé teszi a további tartalmas, boldog életet, a gyógyulást, hogy együtt lehessünk szeretteinkkel, az emlő megtartását, a nyirokkeringés megkímélését.

​

A tudomány (szintén emberek, nem elvont fogalom) tehát konkrét eredményekre képes, fejlődik, tanul és a kemoterápia vagy egyéb más gyógyszerek ma erre képesek! Ez tény. Nap- nap után! Kellenek persze Önök is, akik ne "mérget", "értelmetlen szenvedést" és "a gyógyszercégek titkos háttérhatalmának és a galád, korrupt orvosok betegségiparának" tartsák az igazolt eredményű, megmagyarázható hatásmechanizmusú és hatékonyságú gyógyszerekkel és sebészettel illetve sugárterápiával történő gyógyítást, hanem annak ami: Az orvos hivatástudatával a beteggel együtt folytatott gyógyításnak, gyógyulás folyamatának, a jónak a rossz elleni küzdelmének. Köszönöm az élményt Önnek, és társainak, köszönöm a sikert, és ezt a megosztható történetet. Jó egészséget!

​

Hja és a közlemény:

https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/32701140/

Pénteken operáltam egy gyönyörű fiatal hölgyet. Gyors műtét volt, ki kellett venni az emlőből a szilikon implantátumot. Sajnos az emlőbimbó megtartó teljes emlőmirigy eltávolító műtét és implantátummal történt emlőhelyreállítás után egy apró kis területen a bőr egyszerűen kilyukadt. Igaz korábban már volt a Betegnek egy emlőmegtartó műtéte és sugárterápiát is kapott, ami sok mindent megmagyaráz, de nem vigasztal. Szombat reggel a kötözés során az "üres" emlő látványát a Beteg nagy önuralommal figyelte, erős lelkülettel tartotta magát, nőként, emberként. Senkinek nem járna ilyen "ajándék" karácsonyra. Mély tiszteletem az említett Hősnek, és azoknak a Sorstársaknak is akik ugyanezt a nehéz helyzetet kellett hogy bármikor elszenvedjék.

​

Mi onkoplasztikus emlősebészek mindig a legjobbat akarjuk betegeinknek, onkológiailag és esztétikai értelemben is. Mindig a legjobb és legszebb eredményeinket mutatjuk be, előadásokban, könyvekben, honlapokon. A kudarcot nem szívesen mutogatjuk. Van azonban ilyen is. A sebész ilyenkor azt kérdezi magától, hogy jó döntést hozott-e, és mindent jól csinált-e illetve, hogy ma is így járna-e el? A munkánk során alapelv, hogy a tumort radikálisan ki kell operálni és a teljes emlőmirigy eltávolítás (a masztektómia) valóban komplett eltávolítást kell hogy jelentsen. Alapelvünk, hogy "inkább a bőr lyukadjon, mint a tumor kiújuljon". Eredményünk 2% körüli gyakorisággal jár ilyen nem kívánt végeredménnyel, vagyis az implantátum eltávolításának kényszerével. Összehasonlításképpen az Egyesült Királyságban a minőségbiztosítási javaslat 8% alatti szövődményt fogad el, de van olyan nagy klinikai vizsgálat, ami ezt meghaladja. Na persze ez a szakmai háttér, és sok mindent meg tudunk érteni illetve magyarázni, de az emberi tényező nehéz, elszomorító betegnek és orvosnak egyaránt. Ilyen esetekben csak ennek a két együttműködő embernek a bizalma, a jövőbe vetett hite, egymás ismerete és tisztelete, a sebész felkészültsége, szükség esetén tapasztalt, kollégával történő konzultáció egy új véleményért, majd mindkét résztvevő testi-lelki pihenését követő ismételt rekonstrukció a megoldás. Ez a stratégia általában sikerrel jár, nem ritkán több műtét és sok szenvedés árán. De néha nem. Az ilyen "kimerült" állapotot elfogadni nagyon nagy emberi erőpróba a betegtől, de van amikor ez a kompromisszum jelenti a helyes döntést és megnyugvást. Sajnos. Ilyen is van, Ők is vannak, a kitartó és bizakodó Mindennapi Hősök, és mi is vagyunk, akiknek a kezei néha nem csak áldásban közreműködnek, a legjobb szándék ellenére sem. A Jóistenben bízva, jövőre megint nekiállunk, hogy mindenki, nevezett Beteg is egészséges és szép is lehessen!

Tegnap egy igazán kedves, fiatal betegem járt nálam kontrollvizsgálaton. Tudtam én mire készül, korábban sokszor, hosszan beszélgettünk az emlőrák kezeléseit követő „álmairól”…a gyermekvállalásról, de most ahogy megpillantottam a váróban, sugárzó tekintettel nézett rám, elegáns fekete garbója az egyik oldalon rekonstruált cicik alatt, tényleg jó értelemben „görögdinnyeként” domborodott. Jön a baba, sikerült, hurrá.. futott át az agyamon!! Késtem, így átszaladtam a várón és mivel nem Ő volt a soron következő, csak a második, így alig vártam már, hogy betoppanjon, illetve betoppanjanak. Fülig ért a szája, fülig ért a szám.

​

Öt évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, bal oldali teljes emlőeltávolítást kellett végezni, rekonstrukcióval, a hónalji nyirokcsomók eltávolításával, volt kemoterápia, 3 hónalji nyirokcsomó áttét, sugárterápia és 5 évig endokrin terápia, a kezeléseket a gyógyulásba vetett hittel lefolytatta. Az Ő személye egy igazán határozott, de érzékeny, szókimondó, de jól nevelt, jó humorú és intelligens, az a Nő, aki engem mindig a Magyar népmesék okos, szőke, cserfes lányára emlékeztetett. Nagy küzdő, nagy gyógyuló, sokszor az elmúlt években kissé elkeseredett, de hajthatatlan abban, hogy szerető párjával saját gyermekük, boldog csáladjuk legyen. Hála Istennek, úgy tűnik ez is sikerül, ki van írva a szülés terminusa. (és én azt is tudom, hogy kisfiú vagy kislány érkezik, de babonából itt nem árulom el..:-))

Sokat beszélgettünk korábban, hogy a kezeléseket követően a terhesség és gyermekvállalás jelen tudományos ismereteink alapján nem jelent hátrányt illetve veszélyt a daganatos betegségben, és a fiatal emlőrákos betegek fertilitásának megőrzése a korszerű emlő onkológia egyik fontos része.

Sok kétség és félelem volt benne, de mára elmúlt. Mondjuk nem volt szerencsém, mert amikor én rátehettem a kezem a pocakra, a lakója éppen szundizgatott, de úgy hallottam egyébként nagy izgő-mozgó a kis jövevény. A mi három saját gyerekünknél a hasfalon keresztül észlelhető „bokszmeccsre„ várás, mondhatom, az apukák egyik legjobb időtöltése.

​

Itt szeretnék utalni 2020.12.28-án a FB-ra posztolt a San Antonio Emlőrák Szimpóziumon bemutatott tudományos feldolgozás absztraktjára: GS3-09. A terhesség esélyei az emlőrák után, a reproduktív eredmények és a betegség kimenetele.

Szisztematikus irodalmi áttekintés és meta-analízis. Chances of pregnancy after breast cancer, reproductive and disease outcomes: A systematic review and meta-analysis Forrás: https://www.abstractsonline.com/pp8/#!/9223/presentation/677

Szerzők: Eva Blondeaux1, Marta Perachino1, Marco Bruzzone1, és mtsai.

(Persze minden ilyen "babaprojekt", mikor, hol, hogyanját körültekintően meg kell beszélni az onkológus kezelőorvossal. Majd nevezett esetben is pl. folytatása lesz még az endokrin kezelésnek 5 évig.)

​

Nagyon jó befejezése volt ez az élmény a 2021-es első munkahetemnek, a rákbetegségből való gyógyulást követően, negatív kontrollvizsgálatok után boldognak látni egy ismerős arcot. Kissé filozófikus aspektusból pedig csodálatos, hogy új élet születik egy olyan fiatal emberben, aki nemrégen maga is az elmúlás rémével kellett, hogy találkozzon. Újból egy „Mindennapi Hős”, az igazi élet, valós, de nem mindennapi története, az emberi erő és akarat, a tudomány, a Sors „happy enddel” végződő színdarabja. Köszi a mellékszerepet, ez is onkológia, várjuk a babafotót a Főszereplőről!

A kedves és szép fiatal hölgy több mint 10 éve toppant be először a rendelőbe. Emlőrákban szenvedett és sajnos az emlő teljes elvesztésével járó műtétre volt szüksége. Szeretett volna emlőhelyreállítást a masztektómia után, de a májában észlelt többes áttétek ezt nem tették lehetővé. Nagyon-nagyon nehéz volt ezt akkor elmondani. Az ún. HER2 pozitív emlőrákban szenvedő beteget a műtéten túl kollégáim kezelték kemoterápiával, célzott biológiai terápiával, endokrin és sugárterápiával. Sok-sok találkozást követően, egy-egy rossz CT vagy máj MR-t követően azt hittük, sajnos nem látjuk többé.

​

Aztán egy napon, néhány hete, 10 év elmúltával, nyílt az ajtó és ott állt Ő. Jelentkezett emlőrekonstrukcióra. A még most is folyamatban lévő kezelések hatására jelenleg és már egy ideje teljesen tumormentes! Elmondta, hogy mennyit szenvedett, küzdött, de végül sikerrel. Igazán örültünk, hogy ott ült, ott ülhettünk a rendelőben mindketten. Őszinte örömömben azt mondtam, kissé sután és félreérthetően, hogy nagyon jó, hogy így kicsit már megöregedhetett...erre Ő rávágta, de Ön, mármint én is! Nevettünk. Azóta már beültettünk egy szövettágító expandert a mellkasfali bőr alá és azt fel is tágítottuk. Tíz évet várt rá szegény. Most, bár kicsit tényleg megöregedtünk, de van már két kebel és nincs betegség. Ilyen is van!

„Nagypénteken nincs tervezett műtét, nincs rajta áldás”, mondta mindig megboldogult főnököm, Köves István Tanár Úr! Ilyenkor is van azonban kötözés és vizit, mint ma reggel is. Három betegnél végeztem sajnos tegnap teljes emlőeltávolítást, két esetben azonnal megkezdett emlőhelyreállítással. Ilyenkor azonban az emlő még nem olyan, mint eredetileg, - az igazat megvallva soha nem lesz pont olyan-, hanem általában egészen lapos. Egymás után kötöztem a középkorú és a két fiatal hölgyet, egymás után léptek be a kötözőbe, a folyosóról, ahol szépen egymás mellett csücsültek és várták, hogy megtörténjen a műtétet követő első kötözés. Mindig így van, ülő helyzetben, vagy akár fekve, leveszem a fedőkötést, és áll a levegő. A betegek nem mernek a keblükre lenézni. Nem csodálom, ez minden ilyen esetben nagyon nehéz. Majdnem mindig megtörténik aztán a félő pillantás, egy mély sóhajtás után, mint ma is. A középkorú páciens elsírta magát. Egy hang nélkül, elfojtva a fájdalmát. Okos, azaz racionális dolgokat mond ilyenkor a doktor: "daganat volt az emlőben, sajnos nem lehetett megmenteni a keblet, az élete megmentése miatt történt, amely többet ér és olyan sok szépen tartogat még, a rekonstrukcióval szép is lesz és jó is lesz, a nyirokcsomók legalább negatívak…", hát ilyeneket. Értik persze, hiszen értelmes dolgok, és majd segít is, de éppen akkor ott, abban a pillanatban félő, nem sokat. Aztán jött a másik két fiatal lány, 30 évesen nincs, aki ezt nem rémségnek gondolná. Megmaradt az emlőbimbó, és tök jó lesz a helyreállítás, de a másik kebel, 30 évesen tökéletes, és így igazából szertefoszlik minden nehezen kimondott szó. Persze az onkológia, a tumor és a gyógyulás, ez már inkább fontos, ebben a pillanatban is. Hazavárják Őket, haza kell menni, férjhez, baráthoz, gyerekhez...haza. De aztán hirtelen, -és ez a gyógyulás startköve-, egyszer csak vége a sírásnak és főnix madárként támad fel ismét az ember és a Nő, abbamarad a sírás és egy sokkal erősebb tekintet néz hirtelen már rám. Így volt ez ma is. Ma azonban Nagypéntek van. Mindenki érthetően magát sajnálja, magát félti, a saját szenvedésétől, a saját elmúlásától tart, a saját veszteségét siratja és az orvos bár lehet együttérző, de valamennyire mégis kívülálló. Vállalnánk-e a szenvedést vagy akár a halált másért? Vállalnánk-e, hogy nem magunkért izgulunk, félünk, teszünk, hanem másért, egy „idegenért” akár? Mi nem vagyunk Istenek, csak emberek, de Ő, aki ezt vállalta, Ő az. Mi pedig azt tehetjük, hogy ezt megéljük, átgondoljuk és kicsit őszintén beleéljük magunkat mások bajába, fájdalmába, gyengeségébe, szenvedésébe. Legalább ma. Többek leszünk tőle, teljesebbek, szeretetet és örömet kapunk általa, egy másik embertől és magától a Jóistentől. Mindenkiben benne van az eredendő jó. Ahol a bánatot érzik, ott van hely az örömnek is. Már várom, ugyanezeket az arcokat, amikor immáron távol leszünk ettől a keserű reggeli pillanattól, egészségesen, szépen rekonstruált keblekkel, olyan történetekkel, mint amiket sokszor itt osztanak meg azok, akik egyszer hasonlóan lepillantottak a keblükre vagy annak helyére. Ha keresnéd a Jóistent, itt van a könnyekben, a magunk és egymás szeretetében, a reményben, a gyógyulásban. Ma három Mindennapi Hőssel így találtuk meg együtt Nagypéntek reggelén, nyitott szívvel, hittel és az orvostudomány művelésével. „Ne féljetek!” – számomra ez az ünnep üzenete, ma Mindennapi Hősökkel, egyébként örökké. Áldott Húsvétot a Mindennapi Hősöknek!„Nagypénteken nincs tervezett műtét, nincs rajta áldás”, mondta mindig megboldogult főnököm, Köves István Tanár Úr! Ilyenkor is van azonban kötözés és vizit, mint ma reggel is. Három betegnél végeztem sajnos tegnap teljes emlőeltávolítást, két esetben azonnal megkezdett emlőhelyreállítással. Ilyenkor azonban az emlő még nem olyan, mint eredetileg, - az igazat megvallva soha nem lesz pont olyan-, hanem általában egészen lapos. Egymás után kötöztem a középkorú és a két fiatal hölgyet, egymás után léptek be a kötözőbe, a folyosóról, ahol szépen egymás mellett csücsültek és várták, hogy megtörténjen a műtétet követő első kötözés. Mindig így van, ülő helyzetben, vagy akár fekve, leveszem a fedőkötést, és áll a levegő. A betegek nem mernek a keblükre lenézni. Nem csodálom, ez minden ilyen esetben nagyon nehéz. Majdnem mindig megtörténik aztán a félő pillantás, egy mély sóhajtás után, mint ma is. A középkorú páciens elsírta magát. Egy hang nélkül, elfojtva a fájdalmát. Okos, azaz racionális dolgokat mond ilyenkor a doktor: "daganat volt az emlőben, sajnos nem lehetett megmenteni a keblet, az élete megmentése miatt történt, amely többet ér és olyan sok szépen tartogat még, a rekonstrukcióval szép is lesz és jó is lesz, a nyirokcsomók legalább negatívak…", hát ilyeneket. Értik persze, hiszen értelmes dolgok, és majd segít is, de éppen akkor ott, abban a pillanatban félő, nem sokat. Aztán jött a másik két fiatal lány, 30 évesen nincs, aki ezt nem rémségnek gondolná. Megmaradt az emlőbimbó, és tök jó lesz a helyreállítás, de a másik kebel, 30 évesen tökéletes, és így igazából szertefoszlik minden nehezen kimondott szó. Persze az onkológia, a tumor és a gyógyulás, ez már inkább fontos, ebben a pillanatban is. Hazavárják Őket, haza kell menni, férjhez, baráthoz, gyerekhez...haza. De aztán hirtelen, -és ez a gyógyulás startköve-, egyszer csak vége a sírásnak és főnix madárként támad fel ismét az ember és a Nő, abbamarad a sírás és egy sokkal erősebb tekintet néz hirtelen már rám. Így volt ez ma is. Ma azonban Nagypéntek van. Mindenki érthetően magát sajnálja, magát félti, a saját szenvedésétől, a saját elmúlásától tart, a saját veszteségét siratja és az orvos bár lehet együttérző, de valamennyire mégis kívülálló. Vállalnánk-e a szenvedést vagy akár a halált másért? Vállalnánk-e, hogy nem magunkért izgulunk, félünk, teszünk, hanem másért, egy „idegenért” akár? Mi nem vagyunk Istenek, csak emberek, de Ő, aki ezt vállalta, Ő az. Mi pedig azt tehetjük, hogy ezt megéljük, átgondoljuk és kicsit őszintén beleéljük magunkat mások bajába, fájdalmába, gyengeségébe, szenvedésébe. Legalább ma. Többek leszünk tőle, teljesebbek, szeretetet és örömet kapunk általa, egy másik embertől és magától a Jóistentől. Mindenkiben benne van az eredendő jó. Ahol a bánatot érzik, ott van hely az örömnek is. Már várom, ugyanezeket az arcokat, amikor immáron távol leszünk ettől a keserű reggeli pillanattól, egészségesen, szépen rekonstruált keblekkel, olyan történetekkel, mint amiket sokszor itt osztanak meg azok, akik egyszer hasonlóan lepillantottak a keblükre vagy annak helyére. Ha keresnéd a Jóistent, itt van a könnyekben, a magunk és egymás szeretetében, a reményben, a gyógyulásban. Ma három Mindennapi Hőssel így találtuk meg együtt Nagypéntek reggelén, nyitott szívvel, hittel és az orvostudomány művelésével. „Ne féljetek!” – számomra ez az ünnep üzenete, ma Mindennapi Hősökkel, egyébként örökké. Áldott Húsvétot a Mindennapi Hősöknek!

Van egy gyönyörű, fiatal hölgy, akit még állapotosan ismerhettem meg. Sajnos emlőrákja volt, babával a hasában. A rettenetes diagnózis felállítását és a sok megelőző kesze-kusza "informálást" követően a szakma szabályai szerint kemoterápiát kezdtünk, majd a baba, egészségesen megszületett. Akkor is láttam ennek a csodás kisembernek a fotóját, de néhány napja, egy évesen, amikor megint találkoztunk, már egy óriás kisfiú képét nézegethettem. Büszke anyuka, és a "persze, mindig van a gyerekről egy kép nálam" helyzete. (Jelentem nálam is van mindig és meg is nézegetem néha, csak úgy, napközben.) Ő egyébként már a harmadik gyerek. Amikor megszületett a kisbaba, komplettáltuk a kivizsgálását, hiszen addig sugárzással járó vizsgálat nem volt végezhető. PET CT. Emlékszem, az asszisztensnőm szeméből kicsordult a könny, amikor a szobám ajtajában állva a kezembe nyomta a leletet. Többes tüdőáttétek. Döbbenten ültem akkor, ismételgettem, hogy szegény, szegény. Aztán el kellett mondani. Rémes volt, mindig az. Az emlőműtét sebei meggyógyultak és a beteget egy ideig nem láttuk, elment "kemózni". És most, eljött hozzám kontrollra. A szemei úgy élnek, a szép arca, most is gyönyörű, szép a haja, az egész jelenség egy "Bombanő", aki kedves, okos és szimpatikus. A lényeg, hogy a friss PET CT-én NINCS tüdőáttét, egy sem! Semmi, nincsenek! Óriási eredmény! Mindenki tudja, hogy még lehet, hogy semmi nem végleges, de most nincsenek ott! Remény! Remény, hogy hónapok, évek múlva megint odafordítja a telefonját és megint mutathat egy még nagyobb kisfiúról képet. És ott leszünk mindketten, Ő meg ott lesz a fiának és testvéreinek. A gyógyszer persze hatott és ezért hála az onkológusnak, a tudománynak, a Jóistennek, de hagy írjak még arról a tűzről, ami ennek az Anyának, ennek a fiatal nőnek a szeméből sugárzik. Élni akar, dolga van, küzd, hisz és eddig sikerült! Közhely, hogy sok minden fejben dől el, de sok minden fejben dől el. Hiszek ebben. Sok ilyen beteget láttam, sok ilyen betegemen csodálkoztam, ezt az életerőt irigyelve. Mindennapi Hősök, elképesztő életerővel, vitalitással, belső energiával, hittel. Emlékezetes élményem, bár Ő férfi volt, és végbélrákban szenvedett, és én azt hittem már sosem látom, a tumorát sem tudtam kivenni, de egyszer csak, vagy 3-4 évvel később a Mammut üzletközpont parkolójában cipelt a vállán egy 4 méteres karácsonyfát. Hihetetlen volt, megmagyarázhatatlan, de nagyon jó! Az ember nagyon magas szintű életforma, test és lélek bonyolult rendszere, mindenki kicsit más, és mindennek esélyt kell adni. Az emberi tényezőt tehát ne hagyjuk ki a gyógykezelés sikeréhez, amit persze nem pótol, nem helyettesít csak a reménykedés és az akarat! Hangsúlyozom, hogy ez az írás nem valami misztériumról akar szólni, hanem az emberi küzdés és kitartás előtt tiszteleg. Még valami! Ne feledjük a környezet, a család, a barátok, a munkatársak, az orvosok és ápolók szeretetét, támogatását és hitét a kezelések sikerében, a gyógyulásban. Ennek a közös hitnek az eredője kell, hogy olyan erős legyen, hogy akár a Sorsot is megkísérelje megváltoztatni. Akarjuk mind!

A rendelésen ülve egymás után érkeznek a kedves páciensek, sokan közülük műtét előtti kemoterápiában, úgynevezett neoadjuváns szisztémás kezelésben részesülnek. A haj elvesztése ezeknél a kezeléseknek jól ismert jelenség, sőt az átlag embernél akár a gyógyszer hatékonyságát és eredményességét is beárnyékoló, félelmetes "mellékhatás". Ez jól érthető. Nincs ember, aki azt szeretné, hogy pár nap alatt megkopaszodjon. Sőt mi férfiak, iszonyodunk a lassú megkopaszodástól is, hát még, ha csomóban maradna hajunk a párnán. A haj és a szőrzet elvesztése erősíti a betegségtudatot, a "másságot", az ember esendőnek és szánalmat keltőnek tűnhet, önmaga előtt elsősorban, míg mások számára pedig "csodabogárként", akire megértően kell rácsodálkozni, mivel "rákos", titkon akár azt gondolva, szegény, talán az élete is veszélyben van. Sőt, a köztudatban a rákbeteg ember, sokszor egyből "halálán" lévő ember is. Igen ez mind ide tartozó gondolat, akkor is, ha legtöbbször köszönő viszonyban sincs a valósággal. Hála Istennek! A kemoterápiában részesülők nagy része, pont ettől a gyógyszertől lesz képes egyszer és mindenkorra meggyógyulni. De addig viszont belép a rendelő ajtaján, mint tegnap, többen, sokan, sokfélén... Szóval volt a parókát nem használó, kopaszon is szép, divatos és dinamikus 50-es, aki amint belépett egy gyors bókot is érdemelt. Kedvelem, mikor valaki ilyen bevállalós személyiség. Persze ezt nem lehet csak úgy eljátszani, ehhez ilyen karakternek kell lenni, már a betegség előtt is. Attól még persze nyomhatja a lelkét a betegség, de kifelé, a környezetnek nagyon imponáló, ahogy kopaszon is harmonikus és kereknek tűnik minden.

Aztán persze megérkezett az a típusú beteg is, akit tényleg takar a paróka. A vizsgálathoz való vetkőzés során is "problémát" jelent, hogy miként lehet kibújni a felsőruházatból, úgy, hogy ne kelljen önmagát és pláne mások tekintetét elviselni kopaszon. Időnként még a jelenlévő férjeket is "kitessékelik" az ilyen hölgyek. Nincs baj, ne feszélyezze magát kérem, mondom ilyenkor, de ez igazából nem sokat használ. Az ilyen kedves betegeknél a paróka kapocs egy egészségesebb, korábbi kinézethet és későbbi végkifejlethez, míg a kopasz arc és fej talán egy idegen valaki, egy beteg valaki, nem is Ö, nem is én.

Megérkezik az a kedves páciens is, aki már mindenen túl van, már rég van haja, persze nem vállig érő, mint régen, a betegség előtt, de addig, amíg nem lehet "normális frizurát" csináltatni belőle, addig "rejtsük el" a parókával. Őket időnként megkérem, mutassák meg a szép hajukat, amelyet legtöbbször kissé félénken, mint egy tinédzser fednek fel. Mindenképpen megtisztelő bizalom az orvos irányában, köszönet érte.

Persze megjön az a páciens is, akinek a paróka egyenesen "jól áll", alig lehet megismerni, hogy valódi haj vagy sem, és Ők tényleg nagyon nőies nőként képesek ezt a nehéz időszakot végigcsinálni. És persze van az igazán beteg kinézetű Beteg, akin szegényen a paróka igazából tényleg úgy helyezkedik el, hogy negatív kicsengését teljesen betöltse, fáradt, megviselt archoz és tekintethez, megfelelő, hajkoronaként semmiképp nem nevezhető valami mű izé, szükséges kusza rossz, ebben a nehéz életszakaszban.

A végén pedig ott ült az a páciens, akire parókában emlékeztem, és most az eltelt egy év után már gyönyörű saját hajával jött kontrollra. Mintha kicserélték volna! Gratuláltam. Nagyon is!

Ez tehát egy nagyon-nagyon bonyolult időszak a hölgyeknek, akik százfélék és ezért százféleképpen élik túl, testben és lélekben illetve nőiességükben a kemoterápiás kezelés időszakát. Minden megoldás nagyon is rendben van!

Egy-két dolog azonban biztos. A mostani helyzetben a Covid félelem okán, a paróka idegenségét még a maszk takarása is kiegészíti és fokozza, így orvos-beteg kommunikációjában, az arc, a tekintet, az érzelmek és a bizalmi kapcsolat részét képező egymás látványa nagyban nehezített. Szóval, kinyilatkozással, humánummal, az orvos-beteg kapcsolat optimális közvetlenségével tudjuk talán kompenzálni ezt. Talán. De mindenképpen próbáljuk meg. A Covid fertőzés lehetőségének rizikója és a párhuzamos kemoterápia "immunhiányos" állapotának, vélt és valós veszélyét és összefüggéseit, az emberek közé járás kényszerét, míg mások egy éve elbújnak, elrejtőznek, már nem is említem itt, majd máskor erről még beszélünk...,de mindenképpen bátorságot igényel a betegektől és szerető családjaiktól.

Továbbá, szintén a Covid miatt, a már saját hajjal bírók a paróka alatt rejtegetve, nehezebben jutnak el kedvenc fodrászukhoz, hogy aztán onnan, úgy jöjjenek el, hogy megint tetszhessenek végre önmaguknak.

A parókát aztán szerintem, főként sikeres szövettan megbeszélését követően, mint tegnap, el kell dobni. Rituálisan meg kell tőle válni, tisztelettel, elvben valamennyire "megköszönni" hónapokig tartó rejtekét, aztán aznap ünnepelni egy kicsit, hogy véget ért a kemo időszaka. No more:-)!

​

Nekünk pedig, akik ilyen emberekkel foglalkozunk vagy véleményt alkotunk, vagy akár itt olvasunk róluk, egyszer fel kell tenni a parókát. Fel kell tenni a fejünkre és bele kell néznünk a tükörbe. Jelentem megtettem. Hirtelen másik Zoli néz rám, hirtelen átfut az emberen, hogy nincs biztosíték, hogy mindig "kivülállóként" leszek a most oly természetes onkológiai helyzetben, aztán azt gondolom, milyen "hülyén" nézek ki, aztán azt, hogy milyen "hülye" tapintata van a műhajnak, aztán azt, hogy így még nagyobb az orrom, aztán azt, hogy így legalább nem vagyok ősz, aztán mikor leveszem, örülök, jaj de jó látni téged Zoli, jaj de jó, hogy vége a szerepcserének.

​

Szóval parókás Hölgyek, szépek és erősek Önök, hajjal és haj nélkül, Mindennapi Hősök, akiknél a parókán "átlátva", látjuk ám a valós arcokat, a személyiségeket, a küzdelmet és a pozitív jövőt, az egészséget és ennek szimbólumát a szép frizurát. Addig pedig gyógyuljanak, aztán hajrá fodrász, hajmosás, hajkefe, főn, dauer, kihúzás, póthaj, festés és más praktikák! Várjuk a hajkompozíciókat a kontrollon, már egészségesen!

Gyermekkoromban volt egy nagy akváriumom, amit állandóan tisztogatni akartam, amikor is szegény nagyapám, -Isten nyugosztalja, mondta ezt a bölcseletet. Most azért jutott eszembe mert nemrégen találkozhattam egy tüneményes szépkorú emlődaganatos hölggyel, akinek a története számos pozitív gondolatot és érzést szült bennem és a kedves Betegben is a találkozásunk alkalmával.

​

A hölgyet először, évtizedekkel ezelőtt, itt az Országos Onkológiai Intézetben Besznyák István professzor úr,-az Isten nyugosztalja, operálta, jobb oldali teljes emlőeltávolítást és az összes hónalji nyirokcsomó eltávolítását végezte. A jobb oldali lapos mellkasfalon a szokásos hosszú horizontális hegszövet tanúskodik ma is arról a napról. A kedves beteget ezt követően Köves István tanár úr, -az Isten nyugosztalja, kontrollálta. Aztán néhány éve, -mikor már én voltam az osztályvezető, eljött hozzám, mivel korábban, amikor még egyszer a régi sebészeti osztályon feküdt, én voltam az osztályos "kisorvosa". A bal oldali emlő ismételt rosszindulatú daganata miatt keresett fel. Elmondta, hogy nem szeretné elveszíteni az emlőjét, én meg elmondtam, hogy eszemben sincs azt eltávolítani, mert szakmailag nem indokolt, és az életévek ezt szintén nem indokolják!

Onkoplasztikus emlőmegtartó műtétet kapott és hónalji őrszemnyirokcsomó biopsziát. nagyon örült, és örül most is a kontrollon, hogy az emlőn alig látszik valami, a műtét és a sugárterápia után évekkel. Néztem ezt a remek embert, ízig-vérig büszke Nőt, aki szépen felöltözött az orvoshoz, igaz most maszkban, de a festett haj, a megfelelő smink, minden a helyén volt, hibátlanul. Élet volt a szemekben és öröm, ami kicsit nekem, az orvosnak is szólt. Aztán kicsit elmerengtünk ezen a részben rémes, részben mégis szép történeten, az emlőrák által sajnálatosan stigmatizált, de mégis hosszú és szép életen, kényszerűen kicsit összefonódva az Intézettel. A kedves beteg akkor, sok-sok évvel ezelőtt, ott Besznyák proffal, majd Köves tanárral szemben, ugyanebben a rendelőben, azt hihette, hogy élete bizton rövidebb lesz, mint orvosaié. Nem így lett, és a beteg még mindig a "Kékgolyóba" jár, míg orvosai már a Jóisten jobbján ülnek. A sebészet, az onkológia fejlődése is kézzelfogható. Emlő eltávolítás helyett alig észrevehető műtét, a nyirokcsomók kiírtása és karduzzanat helyett, célzott őrszemnyirokcsomó biopszia és a szövődmények hiánya a ma emlőműtéte. Az életkor miatt álhumánusan "csonkoló" műtétet választani, pedig fel sem merül bennünk. Aztán felidéztük, az orvoslás dicső folyamatosságát, ahogy az elődök, a Tanárok átadták azt a bizonyos szemléletet, a betegek és a szakma szeretetét, illetve a sebészet, a két kézzel az emberi szöveten végzett beavatkozás titkait, amitől ez az egész hivatásunkká vált. A sebészet bizonyos szempontból Hippokrátész óta nem változott, ember-embert operál, legjobb tudásával és kézügyességével, ami utóbbi nem tanulható, amitől a legnemesebb élő anyagból kiveszi a nem odaillőt, a betegséget, majd a szövet ezt követően engedelmesen összeforr. Ehhez a csodálatos folyamathoz a sebész az Isten áldását kéri, és, ha jó sebész, akkor azt meg is kapja. Ott ülve egy pillanatra átjárja az embert a büszkeség, hogy ehhez a nemes és tradícionális "kaszthoz" tartozhat, nagy elődökkel, az idők folyamán át, de átadva a stafétát, a magyar sebészekhez. Nem, mi nem vagyunk katonák, mi Orvosok vagyunk, sokszor generációkon átívelően, apáinktól illetve nagy Tanároktól egy életre lenyűgözve, kiválasztva egy belső késztetéstől, és ez így van jól. Ezt is adjuk tovább az utánunk következőknek. Az ilyen élmények, mint egy 87 éves Mindennapi Hős jelenléte, aki részben emiatt is leélhetett egy szép életet, megmenekülve a ráktól, sok-sok orvos kollégának állít mementót. Megtiszteltetés megállni egy pillanatra és egy Hölgy életereje és életszeretete előtt tisztelegni, valamint részese lenni, egy Intézet és a benne gyógyítók névsorának, annak, hogy közös betegünkre most éppen már mi vigyázhatunk. Az onkológia borzalmai és szépségei az Intézetben, amit csak az láthat, aki valaha belül volt és ezeket látni is akarja. Tessék jönni jövőre is kontrollra! -mondtam távozáskor, és ha én valamiért nem lennék, mindig lesz itt egy Orvos, egy Nővér...és az elődök szellemisége. Ez ugyanis egy ilyen hely is.ztalja, mondta ezt a bölcseletet. Most azért jutott eszembe mert nemrégen találkozhattam egy tüneményes szépkorú emlődaganatos hölggyel, akinek a története számos pozitív gondolatot és érzést szült bennem és a kedves Betegben is a találkozásunk alkalmával.

​

A hölgyet először, évtizedekkel ezelőtt, itt az Országos Onkológiai Intézetben Besznyák István professzor úr,-az Isten nyugosztalja, operálta, jobb oldali teljes emlőeltávolítást és az összes hónalji nyirokcsomó eltávolítását végezte. A jobb oldali lapos mellkasfalon a szokásos hosszú horizontális hegszövet tanúskodik ma is arról a napról. A kedves beteget ezt követően Köves István tanár úr, -az Isten nyugosztalja, kontrollálta. Aztán néhány éve, -mikor már én voltam az osztályvezető, eljött hozzám, mivel korábban, amikor még egyszer a régi sebészeti osztályon feküdt, én voltam az osztályos "kisorvosa". A bal oldali emlő ismételt rosszindulatú daganata miatt keresett fel. Elmondta, hogy nem szeretné elveszíteni az emlőjét, én meg elmondtam, hogy eszemben sincs azt eltávolítani, mert szakmailag nem indokolt, és az életévek ezt szintén nem indokolják! Onkoplasztikus emlőmegtartó műtétet kapott és hónalji őrszemnyirokcsomó biopsziát. nagyon örült, és örül most is a kontrollon, hogy az emlőn alig látszik valami, a műtét és a sugárterápia után évekkel. Néztem ezt a remek embert, ízig-vérig büszke Nőt, aki szépen felöltözött az orvoshoz, igaz most maszkban, de a festett haj, a megfelelő smink, minden a helyén volt, hibátlanul. Élet volt a szemekben és öröm, ami kicsit nekem, az orvosnak is szólt. Aztán kicsit elmerengtünk ezen a részben rémes, részben mégis szép történeten, az emlőrák által sajnálatosan stigmatizált, de mégis hosszú és szép életen, kényszerűen kicsit összefonódva az Intézettel. A kedves beteg akkor, sok-sok évvel ezelőtt, ott Besznyák proffal, majd Köves tanárral szemben, ugyanebben a rendelőben, azt hihette, hogy élete bizton rövidebb lesz, mint orvosaié. Nem így lett, és a beteg még mindig a "Kékgolyóba" jár, míg orvosai már a Jóisten jobbján ülnek. A sebészet, az onkológia fejlődése is kézzelfogható. Emlő eltávolítás helyett alig észrevehető műtét, a nyirokcsomók kiírtása és karduzzanat helyett, célzott őrszemnyirokcsomó biopszia és a szövődmények hiánya a ma emlőműtéte. Az életkor miatt álhumánusan "csonkoló" műtétet választani, pedig fel sem merül bennünk. Aztán felidéztük, az orvoslás dicső folyamatosságát, ahogy az elődök, a Tanárok átadták azt a bizonyos szemléletet, a betegek és a szakma szeretetét, illetve a sebészet, a két kézzel az emberi szöveten végzett beavatkozás titkait, amitől ez az egész hivatásunkká vált. A sebészet bizonyos szempontból Hippokrátész óta nem változott, ember-embert operál, legjobb tudásával és kézügyességével, ami utóbbi nem tanulható, amitől a legnemesebb élő anyagból kiveszi a nem odaillőt, a betegséget, majd a szövet ezt követően engedelmesen összeforr. Ehhez a csodálatos folyamathoz a sebész az Isten áldását kéri, és, ha jó sebész, akkor azt meg is kapja. Ott ülve egy pillanatra átjárja az embert a büszkeség, hogy ehhez a nemes és tradícionális "kaszthoz" tartozhat, nagy elődökkel, az idők folyamán át, de átadva a stafétát, a magyar sebészekhez. Nem, mi nem vagyunk katonák, mi Orvosok vagyunk, sokszor generációkon átívelően, apáinktól illetve nagy Tanároktól egy életre lenyűgözve, kiválasztva egy belső késztetéstől, és ez így van jól. Ezt is adjuk tovább az utánunk következőknek. Az ilyen élmények, mint egy 87 éves Mindennapi Hős jelenléte, aki részben emiatt is leélhetett egy szép életet, megmenekülve a ráktól, sok-sok orvos kollégának állít mementót. Megtiszteltetés megállni egy pillanatra és egy Hölgy életereje és életszeretete előtt tisztelegni, valamint részese lenni, egy Intézet és a benne gyógyítók névsorának, annak, hogy közös betegünkre most éppen már mi vigyázhatunk. Az onkológia borzalmai és szépségei az Intézetben, amit csak az láthat, aki valaha belül volt és ezeket látni is akarja. Tessék jönni jövőre is kontrollra! -mondtam távozáskor, és ha én valamiért nem lennék, mindig lesz itt egy Orvos, egy Nővér...és az elődök szellemisége. Ez ugyanis egy ilyen hely is.

Gyermekkoromban volt egy nagy akváriumom, amit állandóan tisztogatni akartam, amikor is szegény nagyapám, -Isten nyugosztalja, mondta ezt a bölcseletet. Most azért jutott eszembe mert nemrégen találkozhattam egy tüneményes szépkorú emlődaganatos hölggyel, akinek a története számos pozitív gondolatot és érzést szült bennem és a kedves Betegben is a találkozásunk alkalmával.

​

A hölgyet először, évtizedekkel ezelőtt, itt az Országos Onkológiai Intézetben Besznyák István professzor úr,-az Isten nyugosztalja, operálta, jobb oldali teljes emlőeltávolítást és az összes hónalji nyirokcsomó eltávolítását végezte. A jobb oldali lapos mellkasfalon a szokásos hosszú horizontális hegszövet tanúskodik ma is arról a napról. A kedves beteget ezt követően Köves István tanár úr, -az Isten nyugosztalja, kontrollálta. Aztán néhány éve, -mikor már én voltam az osztályvezető, eljött hozzám, mivel korábban, amikor még egyszer a régi sebészeti osztályon feküdt, én voltam az osztályos "kisorvosa". A bal oldali emlő ismételt rosszindulatú daganata miatt keresett fel. Elmondta, hogy nem szeretné elveszíteni az emlőjét, én meg elmondtam, hogy eszemben sincs azt eltávolítani, mert szakmailag nem indokolt, és az életévek ezt szintén nem indokolják! Onkoplasztikus emlőmegtartó műtétet kapott és hónalji őrszemnyirokcsomó biopsziát. nagyon örült, és örül most is a kontrollon, hogy az emlőn alig látszik valami, a műtét és a sugárterápia után évekkel. Néztem ezt a remek embert, ízig-vérig büszke Nőt, aki szépen felöltözött az orvoshoz, igaz most maszkban, de a festett haj, a megfelelő smink, minden a helyén volt, hibátlanul. Élet volt a szemekben és öröm, ami kicsit nekem, az orvosnak is szólt. Aztán kicsit elmerengtünk ezen a részben rémes, részben mégis szép történeten, az emlőrák által sajnálatosan stigmatizált, de mégis hosszú és szép életen, kényszerűen kicsit összefonódva az Intézettel. A kedves beteg akkor, sok-sok évvel ezelőtt, ott Besznyák proffal, majd Köves tanárral szemben, ugyanebben a rendelőben, azt hihette, hogy élete bizton rövidebb lesz, mint orvosaié. Nem így lett, és a beteg még mindig a "Kékgolyóba" jár, míg orvosai már a Jóisten jobbján ülnek. A sebészet, az onkológia fejlődése is kézzelfogható. Emlő eltávolítás helyett alig észrevehető műtét, a nyirokcsomók kiírtása és karduzzanat helyett, célzott őrszemnyirokcsomó biopszia és a szövődmények hiánya a ma emlőműtéte. Az életkor miatt álhumánusan "csonkoló" műtétet választani, pedig fel sem merül bennünk. Aztán felidéztük, az orvoslás dicső folyamatosságát, ahogy az elődök, a Tanárok átadták azt a bizonyos szemléletet, a betegek és a szakma szeretetét, illetve a sebészet, a két kézzel az emberi szöveten végzett beavatkozás titkait, amitől ez az egész hivatásunkká vált. A sebészet bizonyos szempontból Hippokrátész óta nem változott, ember-embert operál, legjobb tudásával és kézügyességével, ami utóbbi nem tanulható, amitől a legnemesebb élő anyagból kiveszi a nem odaillőt, a betegséget, majd a szövet ezt követően engedelmesen összeforr. Ehhez a csodálatos folyamathoz a sebész az Isten áldását kéri, és, ha jó sebész, akkor azt meg is kapja. Ott ülve egy pillanatra átjárja az embert a büszkeség, hogy ehhez a nemes és tradícionális "kaszthoz" tartozhat, nagy elődökkel, az idők folyamán át, de átadva a stafétát, a magyar sebészekhez. Nem, mi nem vagyunk katonák, mi Orvosok vagyunk, sokszor generációkon átívelően, apáinktól illetve nagy Tanároktól egy életre lenyűgözve, kiválasztva egy belső késztetéstől, és ez így van jól. Ezt is adjuk tovább az utánunk következőknek. Az ilyen élmények, mint egy 87 éves Mindennapi Hős jelenléte, aki részben emiatt is leélhetett egy szép életet, megmenekülve a ráktól, sok-sok orvos kollégának állít mementót. Megtiszteltetés megállni egy pillanatra és egy Hölgy életereje és életszeretete előtt tisztelegni, valamint részese lenni, egy Intézet és a benne gyógyítók névsorának, annak, hogy közös betegünkre most éppen már mi vigyázhatunk. Az onkológia borzalmai és szépségei az Intézetben, amit csak az láthat, aki valaha belül volt és ezeket látni is akarja. Tessék jönni jövőre is kontrollra! -mondtam távozáskor, és ha én valamiért nem lennék, mindig lesz itt egy Orvos, egy Nővér...és az elődök szellemisége. Ez ugyanis egy ilyen hely is.

Hétfőn találkoztam egy szeretett betegemmel. Szép, fiatal hölgy, egy nem túl távoli vidéki városból. Lokálisan előrehaladott emlőrák miatt, kemoterápiás kezelést követően operáltam, onkoplasztikus emlőmegtartó műtéttel és az összes hónalji nyirokcsomó eltávolításával. A szövettanban még így is 10 áttétes nyirokcsomó volt, pN3. Az elmúlt időszakban, hosszú évek alatt, számlálhatatlan kontrollvizsgálat során emlékszem félelemre, szorongásra, küzdésre, reményre, kopaszságra, - ma dús, vállig érő szép világosbarna haja van . De emlékszem arra is, amikor megjelent egy tapintható elváltozás a mellcsont mellett. Tényleg nyirokcsomónak tűnt, de aztán egy nagyon ügyes emlő radiológus kolléganőm igazolta, hogy hála Istennek nem az. Máig csak hozzá jár kontrollra! Megértem. Próbálgattuk az "optimális" endokrin kezelést, jó sokat beszélgettünk hízásról, hőhullámokról...Most meg szinte napra letelt az 5 év. Élünk, keblek szépek, a kontrollok negatívak! Az endokrin kezelés persze megy tovább. Háromszor kellett elismételnem, hogy az ilyen III. stádiumú megbetegedésben, milyen jó, ha eseménytelenül eltelt ilyen sok idő, és bár az a bizonyos veszély, soha nem szűnik meg teljesen, de azért már kicsit fel lehet lélegezni, és örülni. Harmadszorra odaért az üzenet, félelmek tengerén kellett átjutnia, a szemben lévő székhez, de végül a maszkok felett összemosolyogtunk. Klasszul csinálta! Sikerült. És klassz ez az egész nap innentől, betegnek és orvosnak egyaránt. Megyünk tovább, irány a 10 év, biztos az is egy jó nap lesz....

​

Itt nincs még vége a történetnek, mert kedden egy frissen operált kedves betegem szövettana elkészült. 10 áttétes nyirokcsomó a hónaljban. Ugyanaz a félelem, inkább rettegés, érthetően. Én meg mondom a sztorit egy Mindennapi Hősről tegnapról, a 10 nyirokcsomóról és az 5 évről...kicsit talán segített,....viszlát 2025-ben.

Tegnap kötöztem egy kedves, fiatal betegemet. Jobb oldali emlőbimbó megtartó teljes emlőmirigy eltávolítás után kb. 10-12 nappal, szövettágító expanderrel (egy a mellizom alá helyezett szelepes lufi, ami arra való, hogy kitöltse az emlő megmaradt bőrét) megkezdett emlő helyreállítással. Az expander még csak minimálisan van feltöltve, az emlő üreske, laposka, az emlőbimbó ilyenkor fiúsan a mellkasfalon a nagy mellizomzaton "ül". Ez a gyönyörű fiatal, szőke hölgy, ahogy fekszik a vizsgálóasztalon és éppen egy fecskendővel megszúrva töltöm az expanderét, mosolyogva megosztja velem, hogy a férje tegnap azt mondta, hogy szép a melle és ilyen szép heget még sohasem látott! Ez igen, válaszolom, de jó fej a férje! De most itt azt állítom, hogy sokkal több, társ, támasz, családfő, Férfi, egy "Mindennapi Hős". Ők jönnek, kísérik a feleségeiket már az első vizittől, fiatalok, idősebbek, fogják a beteg nejük kezét mikor éppen elhangzik a diagnózis, aggódva várják a műtét után a híreket, hogy ugye van folytatás szeretett feleségükkel, partnerükkel, gyógyultan, egy vagy két emlővel, de együtt. A rák testi lelki betegség. Szeretet és törődés, humánum nélkülözhetetlen a gyógyuláshoz. Nem jó egyedül, ilyenkor meg pláne nem. Van sajnos olyan élményem is, amikor a műtét másnapján kért a beteg, hogy előbb szeretne hazamenni, mert otthon ül a gyerek egyedül, mivel az onkológiai kórházi tartózkodást kihasználva a "férj" gyorsan elköltözött otthonról....Sorsok. A mi sorsaink. Nem kell nagy szavakról papolni Tv-ben, rádióban, a Jóisten itt jár közöttünk és néha egy-egy mosolyát el lehet csípni...jó szeretni és jó ha szeretnek. A nők pedig, ha szeretik Őket, egy vagy két emlővel, de Nők maradnak, szépek és csábítók. "Mindennapi Hősök" ők, a férjek, a partnerek, a családtagok, a jó barátok, akik együtt betegek, együtt gyógyulnak. Legyen így jövőre is, azoknak is, akik holnap majd koccintanak, nyolcezren, de még nem tudják, hogy eljöhet a nap ezzel a betegséggel....Ők időben jöjjenek, félelem nélkül, mi meg legyünk ott tudással, szeretettel, törődéssel és cselekedjünk majd helyesen...a mosolyért! BUÉK!

A múlt héten végre megtörtént a műtét. A hatvan körüli, láthatóan egyébként jobb sorsra érdemes, finom, de keserves arcvonású hölgyet, először hetekkel ezelőtt ismertem meg. Ülőkocsiban, rendkívül gyengén, elesett kis "madárkaként" hozta lánya, aki szintén nagyon megviselt volt. Az ilyen "helyzetek" azonnal egyértelműek, a rendelőt kitöltő, jellegzetes, kellemetlen szag, igen ez nem illat, hanem szag lengi körül az ilyen betegeket (a kisebesedett daganatos emlő folyamatos váladékozása miatt), illetve sokszor még a téli ruházaton át is azonnal látszik az egyik emlő aránytalanul nagyobb mérete, vagy a váladéktól átütött blúz. Az ilyen sajnálatos helyzetben lévők szinte félnek az egyészségügyiek esetlegesen dorgáló, számonkérő szavaitól, a Miért csak most jött? kérdésektől. Bevallom, korábban én is így gondolkodtam és szinte érthetetlennek tartottam, hogy egy ember, hogy juttathatja önmagát ilyen méltatlan helyzetbe. Az ilyen orvosi viselkedés azonban óriási hiba! A betegektől még ebben az előrehaladott állapotban is nagy lépés, hogy orvoshoz fordulnak, igaz már a kínok kínját élik meg szegények, hozzátartozóikkal egyetemben. Ma azt gondolom, hogy a rossz döntés, bizton lehet mondani életük rossz döntése, nem racionális, hanem érzelmi döntés. Sokszor ésszel maguk is biztosan tudják hová vezet ez az út, ennek ellenére valami, "félelem" a megmagyarázhatatlantól egyszerűen gúzsba köti Őket és rossz útra tereli, aztán telnek a hónapok, akár évek, mígnem már látszik az út vége. Idősebbet, vagy fiatalt, akár még "híres" embereket is láttam már ilyen az orvos számára "elérhetetlen" üvegfaltól körülvetten. Olyan ez talán, mint mikor biztosan rossz emberbe leszünk "szerelmesek", vagy rossz emberrel "barátkozunk". Ez a "bűnös viszony" viszont itt az életünkbe kerülhet. Az ilyen döntés nem csak az egyént, hanem a családot is tönkreteszi, egy életre megnyomorítja. Kedves fiatal ismerősöm, ifjú éveit kényszerült így szegény édesanyja mellett, tehetetlenül eltölteni. Sokszor beszéltünk, ajánlottam segítségemet, a Mama viszont nem fogadta el, az ismerősöm meg csak sírt és sírt, majd beletörődött, aztán temetett. Fel kell róni viszont azoknak a felelősségét, akik csodavárást, megbízhatatlan misztikus "természetes" gyógyírt ajánlanak, pusztán pénzéhségből és a beteget lebeszélik, illetve támogatják az orvosi kezelés elkerülésében vagy elutasításában. Nálam ez minden bűn felett áll, megbocsájthatatlan, remélem a Jóistennek is.

​

A műtétre csak hosszú előkészítést követően, többes vértranszfúziók után volt módunk. A tumortól felismerhetetlen, váladékozó, vérző valamit az emlő helyén szerencsére ebben az esetben el lehetett távolítani. Antibiotikum védelem mellett a már megerősödött pácienst hazaengedhettük. A műtét után, az elhaló idegenszövet okozta állandó mérgezéstől megszabadulva, sokkal tisztább tekintettel, végre tényleg beszélgethettünk. A sikeres műtétnek a beteg is nagyon örült és én is. Azt vallom, hogy nagy és végre jó lépés volt egy Mindennapi Hőstől, és szerencsés esetben még sok örömet tartogathat az élet ennek a kedves betegnek. Sokfélék vagyunk, sokféle úton járunk és közös felelősségünk is, hogy családban, munkahelyen, barátként, orvosként igyekezzünk a rossz ösvényekről a helyes útra visszaterelni egymást. Sohasem késő, illetve, de sokszor már igen, ezért jöjjön el, ne várjon ilyen sokáig, döntsön jól, legyen Mindennapi Hős, mi pedig legyünk készen elfogadni és segíteni, amennyit persze ilyenkor lehet...